„Ha jó, ha nem jó… akkor is hajó.”

Hollandiát éppúgy jellemzi a hajó, mint a szélmalom, a faklumpa, a delfti kék, a tulipán, a boci, a sajt, a kakaó, a bicikli, a kanális.

A holland - mint tudjuk – történelmi hajós nép. Ennek a történetnek számos epizódját ismerjük … fahajó építés, (Nagy Péter cár is a holland hajóépítőktől tanulta) kereskedelmi flotta, Holland Kelet-indiai Társaság, majd a Holland Nyugat-indiai Társaság, rabszolga-kereskedelem, a biztosító társaságok és bankok megjelenése, hadiflotta, halászhajók, vitorlások, jachtok, lakóhajók és úszóházak, sokemeletes luxus-óriások, hatalmas vastepsi szállító- monstrumok, s méretekben még ezektől is nagyobb katonai gigantikumok. S az őrült fejlődést mutató grafikon egyre csak az ég fele mutat…

Azt se felejtsük, hogy Hollandiába még a Mikulás is (gőz)hajóval érkezik, s majd itt vált át fehér lóra... Az amszterdami városképnek éppúgy részét képezik a légies, üvegtetős városnéző hajók, mint a szövevényes sötét vizű kanálisok, az őket átszelő számtalan romantikus külsejű híd, a soha meg nem unható, minden irányba dülöngélő csatorna-házak. De ugyancsak városképi jelentőségűek a lakóhajók, úszóházak szerte a városban. Ki nem maradhat a felsorolásból a komp, amely több viszonylatban is éjjel-nappal ingyenesen szeli az Ij vizét. Ha az időd engedi, felszállhatsz a palacsintázó hajóra is... vagy elmehetsz a Hajózási Múzeum szépséges gyűjteményét végig nézni (1nap), az előtte levő téren áll a királyi protokoll-hajó, a kikötőben pedig horgonyoz egy hatalmas régi kereskedelmi hajó, ami a gyerekeknek is kiváló felfedezni valókat tartogat.

A Rijksmuseum hajózási gyűjteménye is hasonlóan pazar.

Márpedig ahol van hajó, ott van hajójavítás is. Kicsiny királyságunk hosszú tengerpartja mellett Harlingentől Amszterdamon át Rotterdamig, és még túl azon is. Óperenciás tengeren innen… de tényleg. Valódi valóság… hagyományosan… máig, nagyban.

Mekkorában is kell gondolkodnunk?

A hajózással kapcsolatban méreteiben Balatonhoz, Dunához ragadt gondolkodásommal bizony szoknom kellett az itteni méreteket, darabszámot, a hajók tekintetében.

A témában gyűjtött információk kicsiny szeletkéjét írom le, mert vannak itt még sztorik, amik most nem publikusak. Viszont van sok fénykép, amik talán nem hozzák vissza azt az érzést, amikor ott sétálsz a dokkok mellett, vagy éppen a toronydarukat pásztázod végig, hát mégis ezekből is válogattam.

Jön a hajó orra.

Jó sok zsebkendő kell neki, ha taknyos. Bizonyára nincs megelégedve az orrával, s hogy visszanyerje önbizalmát, mikor tükörbe néz, hát plasztikai műtétre jelentkezett be. Hiszen mindenkiben van olyan rész, amit nem szeret magában. Ezt, mint valami súlyt cipeli naponta az útján... A szerencsések rájönnek, hogy dönthetnek úgy, hogy leteszik. Ekkor – reményeik szerint - láthatják majd úgy a dolgokat, amilyenek valójában látni szeretnék.

Olykor meg csak évek múltán derül ki, hogy durván elszabatták magukat a relatív szépség oltárán.

Orrtalan hajó

Ez az előző darabka negatívja. Ez akkor egy „hanemjó” nem egy hajó. Szárazon szomorkodik a dokkban a maga orrtalanságán, mint egy partra vetett halacska. Csak egy picivel nagyobb, imigyen a depressziója is nagyobb.

A régi orr nehezebb, bár rövidebb, semmiség 17 t vas. Ez csak egy hajóorr csupán. S jön még hozzá a teljes hajó, a rakomány… nehéz elképzelni a konyhamérlegben gondolkodva. Valószínűleg a „húzós kiló” is értelmét veszti. De a szobamérleg is kiakad, megadja magát a gondolkodásban.

A szike az esetünkben lángvágó, lézerrel bemérik, hogy hol kell vágni, ha sikerül nekik. Ha nem, akkor nem jó, mégis hajó, de kezdik elölről.

Az új orr történetesen nem annyira öncélú megoldás - pusztán szépészeti beavatkozás – mindinkább haszonelv. A csere valójában azért jött létre, mert a hegyesebb orrvonal előnyösebb a jeges tengereken, a pontos tervezésnek köszönhetően az orrforma érdekesen képez örvényt, s a jégdarabok nem keverednek bele a hajó propellereibe, egyéb irányító egységeibe… Tervezői bravúr... bár bizonyára ebből is csak az elsőt volt nehéz kitalálni.

A hajók persze folyamatosan áldozatul esnek az idő, a vihar, a sós víz vasfogának, vagy valami nekik megy… nehéz elképzelni ilyen közúti féle tengeri baleseteket, mert azt hinné az ember, hogy a vizeken van hely bőven… persze, a Titanicnak is volt, meg a jéghegyeknek is… gondolnánk. És azután van még az az eset is, amikor a kapitány: Simán Béna, elszámolja, benézi, nem tud betolatni a parkolóba, erősködik, nagyjából ennyi.

A kikötők, dokkok méretei is a hajókhoz vannak igazítva. S ha mégis bejönne egy túlméretes hajó, akkor gyorsan kotornak, szélesítenek, mélyítenek az Ij-on és ennyi. Még így is megéri… Bizonyára nem aprópénzzel gurigáznak.

Nyilván a 7-8 évvel ezelőtti brigádok (hegesztők, lakatosok, gépészek, villanyászok) egy része is vendégmunkás volt. Képzett vendégmunkás. Ma a jellemző a kevés szakképzett irányításával dolgozó munkaközvetítőn keresztül állandóan cserélődő képzetlen, alacsony munkamorállal rendelkező, alkohol és drogok tekintetében gyorsan akklimatizálódó külföldi vendégmunkás munkaerő.

A régi hajógyár épületeit kiállításokkal, irodákkal, programokkal népesítik be. Mindenütt meghagyták benne a plafonon a darukat, láncokat, festékbe merítő kádakat, síneket, súlyokat, eredeti vaskapukat, ...amit csak lehetett... Az egyik daruban pl. szálloda üzemel. A terület NDSM Noord néven sok Ij-parti kávézót, hangulatos éttermeket, bolhapiacot is befogadott. Nagyon sok új, színes, hangulatos lakóházat építenek itt, enyhítve Amszterdam lakásellátási gondjain. A Polgármesteri hivatal építkezési tervei miatt a mai hajójavítók is 5-6 év múlva költözésre kényszerülnek. Ezek még csak tervező asztalon létező elképzelések.

Ami vasból van, azt a végtelenségig lehet foldozni… Legalábbis ezt mondják a hajójavítók. Nyilván a szakértelmük, meg az esőben, fagyban, szélben, vagy éppen a tűző napon feladathoz edződött testük és lelkük mondatja velük.

Én meg azt gondolom, hogy legalábbis azt, ami nincs vasból, azt nem lehet a végtelenségig foltozni. Ilyen például az ember. Nem lehet belőle kiflexelni egy kisebb vagy nagyobb nem tetsző darabot, majd proli módon bepótolni valami oda nem illővel, - mert már csak olyan van, vagy csak olyat szabad-  megcsiszolni, lemaratni rozsdagátlóval, majd lefesteni valami hasonló színűre, mint az eredeti... „Jól van az úgy!” Azután letakarjuk egy új ruhával, egy aranyékszerrel, egy csokor virággal vagy egy utazással... még egy bocsánat-kérés is belefér talán… A másik lelkén szántott barázda azonban így nem hegeszthető ki.

Egyszer persze minden zsilip kinyílik s - ha jó, ha nem jó - akkor is elhajózunk csendesebb vizeken.

A nehéz utak gyakran csodás helyekre vezetnek

Egy bekezdés nosztalgia...

Hosszú téli estéken a felnőttek beszélgettek. Összejöttek a testvéreik, unokatestvéreik, természetesen gyerekestől, családostul. Akkor még a rokonok egy faluban laktak. Nem költöztek fel a fiatalok Pestre max. azt is csak kis számban. Nem is mindig fogadták volna ezt kitörő lelkesedéssel a szülők. De a világ kereke haladt előre, és akkor is „bátrak voltak, akik nyertek”.

Mi gyerekek piszkáltuk a cserépkályhában a tüzet, az asztal alól hallgattuk a bölcsességeket a hosszú, kemény, vagy enyhe telekről. Mennyi fa maradt a színben, vagy épp minden elfogyott?… Hogy viselte a szőlő, a gyümölcsfák, az őszi vetés a telet?… Hogy vészelték át az idősek, a betegek a hideget, a téli bezártságot?… Miért és hogyan cseréltek gazdát a családi hordók?…Legendákat és igaz történeteket migráns őseinkről: Hogyan érkeztek Württenberg környékéről a Dunán ulmi skatulyákon Hartáig, majd telepedtek le az Orczy birtokon Soltvadkerten?…

Azután megjelentek a konyhaablakban a palántás-ládák… Örültünk a hosszabbodó napoknak, és szemmel tartottuk a kikelő növénykék lassú növekedését…Ahogy a nap kisütött pár órára, mentünk ki a levegőre. Egy csapásra rengeteg tenni valónk akadt nekünk gyerekeknek odakinn, nem számított az sem, hogy még hideg volt.

Egy bekezdés átalakulás...

S akkor még nem is álmodtunk tavaszi tulipánmezőkről, kanálisokról, hidakról, alagutakról a vizek alatt, végtelen haragos zöld marha- és birkalegelőkrőkről sem. A füstölt halat nem ismertük… az érett sajtot sem… a babatápszert sem… a kakaó illatát sem… a fűszereket igen, a kávét is, szerecsendiót, borsot pl... Miért pont ezek és ebben a sorrendben, de pont így eljutottak hozzánk... Természetesen egy csomó dolog csak min. 50 éves késéssel… vagy 100… vagy 400… Banánt, narancsot csak karácsonykor ettünk, de csak mi, gyerekek, azt mondták: „pult alól”…  szerettük az almát, körtét, a télire felkötözött szőlőt … A génkezelt, kamionban meg repülőn érlelt gyümölcsökről sem álmodtunk… Mondjuk erről nem is kellett volna.

Nem tudtuk ki az a Johannes Vermeer, nem szerettük még ennyire Rembrandt arcait, Van Gogh napraforgóit, cseresznyefáit, s nem ismertük Aletta van der Maet kilétét... Pedig legalább ezt az egyet illett volna... Nem tudtuk, hogy kell élni a szabadsággal, mit is kell gondolni róla… nem tudtuk, mit jelent a kevert nemzet valójában… hogyan zajlott a rabszolga kereskedelem... s hogy mit is jelentenek az egyenlő jogok… Miért hívjuk aranykornak az aranykort, s mi az a delfti kék?… Miért, s mióta fontos a biztosítás?… Hogyan épültek a csatornaházak?... Miért állandó a kanálisok vízszintje?... Miért nincsen 8-as villamos Amszterdamban?… S egyáltalán: mi mindenben volt első Hollandia?… S hogy a 21. században hogyan és hol és miért (legalább Európában) élnek tovább a királyságok… Valamint, hogy miért is nem tanultunk mi nyelveket, amikor felette szükséges lett volna… De azt sem tudtuk, hogy 180 év múlva „visszaúszunk a Dunán”...

Egy bekezdés határátkelés-bibliográfia…

Migráns létünk alatt a mai napig elolvasok, megnézek mindent, ami bármely okból külföldet választó emberekről szól. Bizonyára bocsánatos bűn ez, hiszen ebben élek. Ahogy telik az idő, nem gondolkodom kevesebbet a témáról, hogy is tehetném, hiszen ez a létforma keretezi be mindennapjaimat. A rosszakat, s a jókat egyaránt. Ebben a milliőben élem meg az örömeimet, a szomorúságaimat, a sikereimet, a kudarcaimat, itt ér baleset, itt küzdök a munkában, itt megyek este haza. Itt nevetek, itt vagyok dühös.

Valójában a „Határátkelőn” itt nőttem fel anno, rendszeresen írtam is erre a blogra.

Saját blogomat is a költözés ihlette. Nagyon érdekes visszaolvasni az évekkel ezelőtti írásokat. Megnyugtató, hogy mindent ugyanúgy gondolok, ahogyan akkor leírtam. Mindeközben csak rakodtak le újabb rétegek, vagy éppen sikerült néhány dologban egyre mélyebbre ásni. Folyamatos tanulás volt.

Mostanában mélyen megérintett a Litera.hu sorozata itt határátkelő költőinkkel, íróinkkal. Sajnos ők is sokan vannak. Kötelező olvasmánnyá tenném ezeket az írásokat elmenőknek és maradóknak egyaránt.

S ha valaki nem szeret olvasni, de szeret a tv elé órákra leragadni, akkor Friderikusz Sándor reptéri történeteit érdemes megnézni. itt és itt Egy kis ízelítő attitűdökből és repülőtéri sírós-ölelkezős, hazajövős-hazamenős megható feelingekből, amit ugye már oly sokszor átéltünk.

A kedvenceim közé tartozik még Róna Egon Náray interjúja. itt Nem is mondok mást: a szívemből beszél.

Mindegyikük kivétel nélkül felvillantja a múlt és jelen kontrasztját, a migráns lét nagy kérdéseit: Miért mentél el? Hogyan asszimilálódtál? Milyen volt a megszokott rosszat az ismeretlen jóra cserélni? Hogyan motiválod magad naponta? Mennyi idő a beilleszkedés idegenben? Honvágy kontra nem honvágy… Nyelvismeret felette fontossága… Áldozatok… Alázat... Szabad-e visszanézni? Plusz sok-sok fantasztikus sztori, amiket hasonlóképpen, más szituációban mindannyian megéltünk. A sikerszituk örömteli, büszke pillanatai és helyzetek, ahol megalázottnak és elveszettnek éreztük magunkat. Ez is a történetek része, hisz nem lehet kikerülni… Senkinek...

Egy bekezdés magyarság…

A migráns magyarságának megítélése nagyon összetett, bonyolult, sikamlós pálya. Mindannyian megértünk sok vitát efelett a kérdés felett elharapózni itthon és otthon, konyhaasztalnál, sörözőben, születésnapon, karácsonykor, nyári szabadság idején… Jelen magyarországi politikának köszönhetően - ahol mindenki mindenkinek ellensége - bizony nem mindig büszkén kiáltjuk, hogy „magyar vagyok”- ha megkérdezik. Ha nem kérdezik, az a legjobb.

Jut eszembe: változik a világ. Engedjetek meg egy kis humort! Magyar vagyok, Európába tartok.

Nemzetisége: magyar – minden olyan személynek, aki bármikor Magyarországon született (Budapesten, Szegeden, Bócsán, Felcsúton). Ezt a születési anyakönyvi kivonatunkba be is rögzítették, életünk végéig ez az okmány végig kísér bennünket. A nevünket utólag lehet változtatni több okból is (örökbe fogadás, névváltoztatás saját kérésre). Ilyenkor a megváltozott születési nevünkkel kapunk új okiratot, az eredeti anyakönyvi bejegyzést pedig széljegyzetezik. A nemzetiség nem változtatható meg.

Anyanyelve: magyar. Ez sem változtatható. Még a migráns gyerekeimé is. Akkor is, ha az angolt, vagy a hollandot már anyanyelvi szinten beszélik. A harmadik generációs unokáim anyanyelve már lehet angol, vagy holland. Ez a szülők döntése.

Állampolgárság… igen, ez megváltoztatható. Az mindegy, hogy a derék migráns költő, író, festőművész, magyar vagy történelem tanár-e, őket sincs miért másképp mérni - mert a magyarság tanítóit látjuk bennük - mint az utcaseprőt, a kazánkovácsot, vagy az ékszerészt. Másrészt az állampolgárság megszerzése 5-8 év a különböző országokban, mindenütt nyelvismerethez és egyéb vizsgákhoz kötik. Mindenkinek tehát szíve joga, hogy milyen útlevéllel utazik, milyen személyi igazolványt használ, melyik országban él.

Visszatekintve 188 évet, az én derék Katzenbach migráns őseimre, nemzetiségük: német, anyanyelvük: német, állampolgárságuk: magyar volt.

Én úgy érzem, hogy a migránssá válás kerete, az utolsó pont az i betűn az állampolgárság megszerzése. Számomra ez így tekinthető kereknek. Még akkor is, ha bizonyos dolgokban már nem is tudok majd meghollandulni. Tekintsük akkor ezt egy szívből jövő gesztusnak a jövőt illetően!

Egy bekezdés megvilágosodás…

Az elmúlt 8 év minden napja - még a legnehezebb, legkilátástalanabb is – arról szólt, hogy jól döntöttem. Ez az érzés eleinte félénken ki sem mondva lapult meg a legfelső polcon a sarokban, majd később egyre izmosabban, kigyúrva dagadt az olykor elég szűk póló alatt. Mára természetes lett. Se polc, se póló... Fel sem merül a kérdés. Másoktól olykor még mindig záporoznak a rosszallások, a miértek.

A migránslét legszebb pillanata, amikor rájössz, hogy örökre és visszavonhatatlanul migráns maradsz, de számodra ennek a szónak már csak a pozitív jelentése létezik.

Egy bekezdés jelen…

Könnyű telünk volt. Jól jött az energia-ínséges időkben. Eltűnt a Covid. Egyszerűen nem is láttuk. Lett helyette vihar meg földrengés. A háború még mindig kilátástalan.

A teraszon bújnak elő az eper friss tavaszi hajtásai. Két hete fényképeztem hóvirágot is. Az utak mellett virítanak a sárga nárciszok, krokuszok mindenféle színben. Tudtátok, hogy ez a növényke a sáfrány?  A tulipánok is várják a tavaszt. Lehet metszeni a rózsabokrokat, a szőlőt. A legelők is benépesülnek bocikkal, birkákkal. Hamarosan kiülhetünk kávézni a friss levegőre, kinyit Keukenhof, kivirulnak a tulipánföldek. S ez a várakozás mindig nagy örömmel tölt el.

Hogyan jutottunk idáig? 2022.4

A november mozgalmas volt. Alig értünk haza a szabadságról, én ismét nagy „semmittevésre” ítéltettem. S mert ennek részét képezi a pihenés, kikapcsolódás, igyekszem sokat olvasni, ráérek házi mozizni, még a sorozatok is szóba jöhetnek. S persze olykor átadom magam a kellemes téli kuckózásnak.

A netflixezők is kaptak november elején egy új évadot a Koronából. Bevallom, szerettem nézni, mert az előző évadokban mindig közelebb jött a történelem. Talán ez sem elhanyagolható a mai világban még úgy is, hogy a személyes szálak ki tudja mennyire eredeti sztorik és/vagy csupán kitaláltak. Megtanultuk persze, hogy nem kell egy regénynek, filmnek az utolsó pontig a valósághoz hűnek lenni. Nos ezen sokan vitatkoznak, bár nincs miért. Ez az évad azonban már a mi időnkben játszódik, ezért nehéz bármit is mondani.

A történelem a perifériára kerül, s a királyi család botrányai mögé. Van azonban egy epizód, ami orosz földre repít, és nagyszerűre sikerült. 

Borisz Jelcin alakja, a Romanovok likvidálása, majd az újratemetésük huzavonája. Hogyan lesz a szverdlovszki területi első titkárból az első orosz elnökké? Aki alkoholizmusa miatt nem kevés diplomáciai botrányt kavart a világban, mégis azt gondolták róla, hogy képes lesz majd megakadályozni a visszarendeződést. S ugyanakkor féltek tőle… Nem véletlenül.

Mindenesetre a fejezetcímeimet sikerült a filmből idézni. Kis fejtörő, hogy kinek a szájából hangzottak el ezek a mondatok? Némelykor nagyon hasznos mások kérdés feltevésein is elgondolkodni.

Valójában ahogy haladunk az ünnepek felé, egyre több a megálló, a csöndesedni, mélázni való idő. S bár a türelmetlen világ csak száguldozik mellettünk, ilyenkor semmit sem tehetünk se érte se ellene. Hagyjuk, hogy rohangásszon... néha állunk értetlenül, máskor dühöngünk, becsapva érezzük magunkat. Most ezt el kell engedni. A háborúban is kötnek tűzszünetet...

Alapvetően mindig azért vártam a karácsonyt, mert akkor már az én elméletem szerint a nyárba megyünk bele, mert hosszabbodnak a nappalok.

Addig is mindig megsegítjük a fényt, gondoljuk csak el, mennyi gyertyát, mécsest meggyújtunk a sötét téli időben.

Elkezdjük a kedves arcú halloween tökökkel az ablakokban, kapuk tetején, kertekben. Majd kigyulladnak a gyertyák a temetőkben. Azután a Márton-napi lámpásokban a kisgyerekek kezében. Majd megérkezik a Mikulás, itt Amszterdamban már november 13.-án. Fénybe öltözik a város. Mikuláskor már a lakásokban is állnak a karácsonyfák.

Az idén az ádventi gyertyák is hamarabb gyulladtak ki. Lassan beköszöntött a december is.

A kis karácsony előtti varázslás folyik már hetek óta otthon, szolidan. A félben maradt ügyeket meglökdössük még egyszer, utána ráhagyjuk... majd jövőre... Azt gondolom, semminél sem fontosabb, hogy meglassuljunk, eltöprengjünk. Hagyjuk a kissé megviselt szívünket beszélni hozzánk! Borítsa csak ránk, amit gondol. Hiszen épp ez az ünnepek előtti készülődés lényege. Megérdemli a figyelmet, a szeretetet, pontosan úgy, mint egy kisgyerek.

Bármit is alkotunk a kezünkkel, abban mindig benne van a szívünk, a szeretetünk. Ezért olyan fontosak az ünnepek is. Minden évben megismételjük például kis eltéréssel az egész menüsort, ünnepi napirendet.

Igen, nagyon fontos szerepe van az asztaldísznek, a gyertyáknak, a lakásban néhány réginek, néhány újnak, hogy mindig csináljunk valamit a kezünkkel, s közben beletegyük a szívünket, az örömöt, a szeretetet, a hálát. S ugyanígy sütünk és főzünk is. Egy anyuka, nagymama, feleség mikor a konyhában van egy-egy bablevesbe, pogácsába, sült kagylóba vagy dobos tortába belefőzi-belesüti a szívét, a szeretetét. S az ettől olyan finom. Ezért is kell az ünnepi asztal, mert ilyenkor ott a pillanat is szépen feltálalva, hogy élvezzük az érzést, hogy itt vagyunk egymásnak. Nem baj, ha káprázik kicsit a szemünk. Az sem baj, ha soknak tűnik. Megtelik a szívünk hálával.

Ezért olyan fontos a Márton napi libás vacsora, a Hálaadás napi pulyka, a Mikulás napi csoki, a karácsonyi hal, töltött káposzta, kocsonya, süti, az újévi lencse. Ezért fontosak a gyertyák. Ezért olyan fontosak a díszek. Ezért olyan fontos elmenni a karácsonyi koncertre. Mert mindegyikben szeretet lakozik. Mindegyikben hálaadás és köszönet van egymásért. Mert mindegyik egy-egy ölelés.

S akkor majd okafogyottá válik a kérdést feltenni:

„Hogyan jutottunk idáig?”

"Hogyan jutottunk idáig?" 2022.3

Október 13.-án történelmi mélyponton volt a forint (434HUF -1 EUR). S mert ennek is oly sok oka volt, legfőképp a háború… „Brüsszelcovidszankciókblabla”… De mi nem... Fontos lenne néhány tényt leszögezni a tisztánlátás végett.

A forint hosszú távú leértékelése az Orbán-kormány gazdaságpolitikájának központi eleme amióta csak hatalmon van. Eleinte az „elmúltnyolcév” volt az oka, utána a gazdasági válság, majd a covid, s a háború, az energiaválság, és Brüsszel elhibázott lépései. Valójában meg egy tudatos koreográfiáról van szó. Az összes kelet-európai valuta mind sokkal jobban teljesít. Minden megtorpanás után 1-2 hónappal magukhoz térnek, a forint azonban nem ezt teszi.

Magyarországnak ebben az évben még több ellensége lett. Alig felejtettük el a migránsokat, Sorost, covidot, az óvodákban olvasni még nem tudó gyerekeknek nemváltó műtétek szükségéről szóló szórólapokat osztogató mesehősöket (mivel csak a mesében léteznek, vagy ott se). Azután Brüsszel, a háború, az energia-válság. Sok ellenségtől kellet megvédeni a magyar népet.

Ennek okán volt egy érvénytelen népszavazás, és egy nemzeti „kinzultáció” is. Páváskodás az EU-ban. Rendszeresen biztosítékok kiverése. Lopás, herdálás, tetemre hívás. Eredmény: Betelt a pohár... az uniós pénzek befagyasztva, 27pontos lista, ami ha teljesül, működésében látható lesz , majd akkor indul el a pénz. Legalább addig sem lopják el. Így jártak a lengyelek is. Elvi megállapodás van, pénz meg csak majd… feltételek teljesítése után.

Egyéb tennivalók miatt egy hosszú őszi szünetet sikerült összehozni sok extra km-rel, élményekkel, ismét sok csevejjel és impulzussal ami ért bennünket..

Horvátországba nem magánrepülővel mentünk, s nem is rendeztünk orgiát a haver jachtján, mégis jól esett újra látni az Adriát a maga felejthetetlen kékségében. A hegyek, a városok, Fiume, Abbázia, királyi villák, függőkertek, Krk sziget, a nagy kőfejtő, gyönyörű hidak, alagutak... De ne csak turista szemmel nézzük, ott van az öbölben a kőolaj-finomító, a gáztartályok, és az Adria-vezeték betáplálási pontja Omisalj kikötőjénél a Krk szigeten. A másik vége Százhalombatta. Ki emlékszik már erre? Nem használtuk, elfeledtük. Most valaki előhúzta a kalapból, s talán július óta ismét vásárol a Mol innen is kőolajat.

Horvátország a 80-as években Jugoszlávia össztermékének negyedét adta. 1991-ben vált ki Jugoszláviából, de az ezt követő szerb háború 1995-ig hatalmas pusztítást végzett az országban (20milliárd USD). Úgy tűnik igyekeztek túlélni, újjáépítették az országot. Az infrastruktúra tényleg nagyon rendben van. Mindenütt igényesen megépített autópályák, de a falvak között, a hegyoldalban is az utolsó házig jó minőségű út visz fel. Az árak az Európában megszokott szinten vannak. Ottjártunkkor a benzin ára alacsonyabb volt, nem nyomoztuk az okát.

A minimálbér 570€. Sokan járnak Olaszországba, és persze mindenfelé Európába vendégmunkásként. A nyári szezon pedig a turizmusról szól.

2013-ban léptek be az Unióba. Január elsejétől bevezetik az eurót. Mindazonáltal volt és még most is van korrupció, bár igyekeztek visszaszorítani, komolyan foglalkoznak vele. Azt mondják: a folyamat lassan de működik.

A szomszédos Szlovénia még gyorsabb utat választott. 1991-ben vált ki Jugoszláviából, háború nélkül, 2004-ben belépett az EU-ba és 2007-től az eurót is bevezette. Minimálbér : 1024€.

Miközben a magyar kormány 2020.március 11. óta gyakorlatilag folyamatosan vészhelyzetet hirdetett (2x a covid, majd az ukrajnai háború okán), s imígyen gyakorlatilag tejhatalommal ruházta fel önmagát, kiélvezvén a rendeleti kormányzás minden lehetőségét, ezzel újabb biztosítékokat kivervén a világban. Az még a kisebb gond, hogy ez így, ilyen formában alkotmány-ellenes, szükségtelen, és a legfontosabb: a kormány számára indokolatlan és veszélyes túlhatalmat biztosít.

A mindennapokban hogyan sikerült ennek leple alatt s mi mindent keresztülhúzni egy-egy tollvonással, lehetne reggelig sorolni. Általában éjjel, sötétben tették.

Azután jöttek a gusztustalan bombás plakátok (ottjártunkkor éppen tombolt a plakátkampány). Tombolt a még gusztustalanabb, már rég eldöntött kérdésekkel provokáló Nemzeti Kinzultáció, mely inkább leírható a következő kifejezésekkel: kín, kínlódás, kínzás, inzultálás. De legalább jó sokba került. Igen, a Holdról is látszott, de nagyobb baj, hogy Európából is.

Azóta már a kilencedik szankciócsomagnál tartunk, amire a magyar külügyminiszter ismét nemet nyomott.

Valamit tisztázzunk! Nem az EU-t fogják tönkre tenni a szankciócsomagok, de nem is Magyarországot. Magyarországot a saját jelen kormánya teszi tönkre… Senki más nem felelős érte… Kár mindenből bűnbakot csinálni… Kár volt Magyarországot lejáratni az EU-ban, s a világon, de még a holdon is. Persze ez csak a mosógépen kívülről látszik.

Lehet enyhíteni az energiaválságot, az inflációt is. Lehet a lakosság terheit is enyhíteni. Lehet az energiát más forrásokból nyerni. Lehet valódi segítséget adni.

Hollandia az elmúlt hónapokban az alábbi intézkedéseket hozta:

Mindenféle szigetelésre, napkollektor telepítésre, energiahatékonyságot növelő beruházásra az állam támogatást nyújt. Már a 2022-es naptári évben is. Magánházakra is. Ennek megfelelően már a nyáron megjelentek a panelek a kis „százéves” holland házak tetején. Ez most a trend.

Nagyban is gondolkodnak, például a napkollektorokat az autópályák hangfogó falaira helyeznék el, ott nem foglalnak el területet, mert abból itt nagyon kevés van. A tároló kapacitás megoldása is a terv részét képezi, illetve a rendszer kétirányú működése.

Az utcánkban például hatalmas útfelbontás van, távfűtés-csöveket fektetnek, hogy a gázkazánokat környezetbarát megoldásra cseréljék és leváljanak a drága és bizonytalan gázról. Bizonyára nem geotermikus energia lesz a megoldás, mint Szegeden. Sajnos itt nincs ilyen lehetőség.

Valamikor szeptemberben az első lépés az energiaárakon lévő Áfa leszállítása volt 9%-ra november, december hónapra. Ehhez tudtak legelőbb, legegyszerűbben hozzányúlni. Azután november-december hónapokban minden háztartás kapott 190-190 eurót energiatámogatásként. Majd januárban tovább gondolják. Továbbá aki ezzel együtt sem tudja kifizetni az energiaköltségeit, kérhet a Polgármesteri Hivatalban segélyt. Amúgy megjegyzem, hogy akinek erre a 190 euróra nincs szüksége, felajánlhatja rászorulóbbaknak. Amszterdamban novemberben 90000 eurót küldtek így vissza a Polgármesteri Hivatalba újraelosztás végett.

2023. január 1.-től Hollandiában a minimálbérek bruttó 1756 €-ról 1934 €-ra emelkednek. Ez most csak úgy, a normális évenkénti emelésen kívül. 1969 óta ilyen rendkívüli emelésre nem volt szükség. Természetesen a minimál-nyugdíjak, egyéb szociális ellátások is ennek megfelelően emelkednek.

2023-ban változtatások lesznek a bölcsődék finanszírozásában is. 2025-ig teljesen ingyenessé teszik a kisgyermekek felügyeletét minden család számára, ennek az első lépése történik meg a jövő évben.

Emellett a megszokott szinten működnek az iskolák, a kórházi ellátás, a kultúra, a közintézmények.

Igen, itt is érezhető az infláció. Az a nem mindegy, hogy az milyen mértékű, meg az sem, hogy azt mekkora jövedelemből finanszírozzuk.

Amúgy a közgazdászok pontosan tudják, hogy az ársapka például fokozza az inflációt, rövid távon kis mértékben, hosszú távon nagy mértékben. Egyebek mellett áruhiányt okoz. Ezért a gazdaság élénkítését semmiképp sem szolgálja, inkább csak leépíti azt.

Az infláció magasan tartása lehet érdeke a vezetésnek, hiszen több forrásból is plusz bevételekhez juttatja a költségvetést, pl. a megnövekedett ÁFA-bevételekből.

Jobb helyeken ezeket a plusz bevételeket beletolják az egészségügybe, oktatásba, kultúrába, tűzoltóságba, katasztrófavédelembe, rendfenntartásba, katonaságba, bíróságokba, önkormányzatokba, szociális védőhálóba. Ugye- ugye lenne annak millió kiváló helye. Ezeket nevezzük emberemlékezet óta állami feladatoknak. A lopás nem állami feladat. Mégis minden, ami még összeseperhető a NER-spanok zsebébe vándorol, pedig már azt hinnénk, hogy már nincs mit összeseperni. 

Téves tehát az a gondolat, hogy a tanárok azért nem kapnak normális fizetést, a kórházakat azért kell bezárni, és általában mindent halálra ítélni, mert „Brüsszel” befagyasztotta a pénzt. Ezek mind állami feladatok. Hahó! Ezt minden állam maga oldja meg. Az uniós pénzek nem ezeket a célokat szolgálják...De már ellopni se adják… Nagyon jól teszik.

Amúgy megjegyzem van rendes nevük: EU, EP... Ki is mondhatjuk esetleg: Európai Unió, Európai Parlament...

Engem is Zitának hív mindenki, nem „Amszterdamnak”.

„A dicsőségünk már a múlté. A világ tovább lép, és semmink sem marad.”

"Hogyan jutottunk idáig?" 2022.2

Az április gyorsan elszaladt. Legfőképpen munkával telt.

Egy, meg két éve még azt gondoltuk, hogy minden egészen más lesz a covid után. Egyáltalán nem lett más. Megteltek az utcák, terek, hotelek, kávézók. Nagyon gyorsan arra lettünk figyelmesek, hogy a mi kis ékszerdobozunkban ismét lépni sem lehet a turistáktól. Ez persze öröm, mert ebből élünk. És lett sok új és felújított múzeumunk, lettek koncertek. Kinyitott Keukenhof, volt Király napja, Pride és Mikulás érkezés is. Természetesen foci meccs is. Nem is lehet felsorolni mi minden. Plusz ajándékként a vakáció alatt Schiphol elég durván megbénult. Szóval tavasszal felmásztunk a pincékből, s ezen nem változtatott a háború ténye sem.

A Dam tér is életre kelt a belvárossal együtt. Május 4.-én megtartották a megemlékezést, koszorúzást. (Ez itt nagyon hagyományos. A második világháborúban meghaltakra emlékeznek, államilag, családilag, egyénileg, tömegestül. Megható.) Majd bekerítették az obeliszket meg az oroszlánokat, és megindult a restaurálás.

A téren persze nem csak a turisták élnek. Olykor a hatalmas Concertgebouw szimfónikusoknak épül színpad, nézőtér. Olykor könnyűzene tombol. Néha esténként egy srác kiviszi a zongoráját a térre, s mindegy neki, hogy hideg vagy meleg van, 1-2 órát zongorázik, az emberek meg körül állják, s egyszerűen élvezik a rögtönzött előadást.

Azután gyakorlatilag mindig valamiért tüntetnek. Mert itt mindenért lehet tüntetni. Sorolom: a világbékéért, a Ghaza-övezetért, azon országok ellen, ahol a melegeket még mindig megbélyegzik/ halál büntetés vár rájuk. Azután tüntetnek a szakszervezetek: értékkövető fizetésért, a minimálbérek országos emeléséért, a nők alacsonyabb bérei ellen. Természetesen békéért, háború ellen, Ukrajnáért, a menekültekért, Putyin ellen. A politikai pártok is olykor megjelennek, de ez nem igazán jellemző.

Néha sikerül elkapni egy-két protokoll vendég fogadását a királyi palota előtt. A ceremónia megéri a figyelmet. Ez elég ritka itt, mert inkább Hágában szokásos.

Az EU folyamatosan vezette be a szankciókat már márciustól. Mintha egy póknak vagdosnánk le egyesével a lábait, még föl nem adja. Megindult Ukrajna felfegyverzése, miközben jöttek egyre a szörnyű hírek, képek. Mindeközben egyre világosabbá vált a részt vevők szerepe és motivációja is. Kezdtünk véleményt formálni. Végig nézhettük a világ politikusainak pávatáncát. Aki ebben a műfajban egyértelműen a legtehetségesebb volt, kétségtelenül a magyar miniszterelnök. Március végén lett új köztársasági elnök is. Majd befordultak a választások célegyenesébe. Miközben csapágyasra pörögtek a „Média” típusú agymosógépek. Kül- és belpolitika minden alá volt rendelve a plakátgyárnak. Egy biztosítékot megint sikerült kiverni az EU-ban.

Április 3.-án megtörtént. De legalább a homofób népszavazás érvénytelen lett.

Mi meg ismét csak álltunk és néztünk.

Ezeknek az időknek is megvolt az utolsó privát története. Éppen nyolc hónapja vártam a hivatalos papírt a Sándor-palotából magyar állampolgárságom megszüntetéséről. Még viccelődtem is, hogy megérdemelném azért most az egyszer Áder úr aláírását. Az utódjától valahogy nem vágytam autogramra. A választások előtt 2 héttel mobilomon (!?) felhívott a világ túlsó feléről egy kedves női hang, a Köztársasági Elnöki Hivatalból. Majd közölte, hogy az elnök úr aláírta az okmányomat, rövidesen átvehetem Hágában. Azután vett egy nagyobb levegőt, hogy akkor most el ne menjek szavazni a konzulátusra, mert már nem vagyok állampolgár. Május 15.-én néhány kellemes telefonbeszélgetés után a kedves konzuli ügyintézővel, kézhez is kaptam az amúgy március 16.-án dátumozott iratot.

Kérdés: Vajon hány téglát mozgattak meg, hogy aki tutira nem szavaz rájuk, az ne is szavazzon? Gondoljunk csak a külföldön élő migránsok (állampolgárok) erősen megnehezített szavazáshoz jutásához.

A május errefelé igyekezett ráhangolni a nyárra. Dolgoztunk ezerrel a szabadságok előtt. Hosszabbodtak egyre a napok, s ez mindig szívmelengető érzés. A jó idő vidámságra jó kedvre derít. Olyan szabadságérzéssel jár át. A Dam téri szoborcsoport restaurálását már említettem. Most csak az építkezést eltakaró molinókról jutott eszembe. Széttárt szárnyú madarak, s a „szabadság” szó mindenféle nyelveken. Lehetne persze egyszerű szürke, zöld, vagy bármilyen takarófólia. Most mégis nagy szükség van rá. Naponta emlékezteti az ott nyüzsgő tömeget valami elképesztően egyszerű formában a dolog egyetemességére, fontosságára. A fejeket egy pozitív gondolattal kötni le... S ez itt valakinek eszébe jutott…

Júniusban a szállodákban, vendéglátásban, takarításban, kereskedelemben, Schipholon, és a tömegközlekedésben aggasztó munkaerő-hiány volt. Ez természetesen a szolgáltatások minőségére is rányomta bélyegét. Akik éppen dolgoztak, azok maximálisan túlterhelve igyekeztek túlélni.

Konkrét munkahelyemen is megjelentek az ukrán menekültek. 10 fő fordult meg két hónap alatt. S bár a miénknél sokkal méltányosabb munkarendben, normális fizetésért dolgoztak, mégsem maradtak. Bizonyos dolgokban túl gyorsan szocializálódtak, más dolgokban meg lemaradtak. Mindenesetre lemorzsolódtak. Bizonyára nekik sem volt egyszerű.

A Polgármesteri Hivatal igyekezett elszállásolni a menekülteket első körben még a turista szezon előtt a szállodákban, később kerestek mindenféle megoldást, például kibéreltek egy „álomhajót” az utó- és téliszezonra. Itt mindenre lehet hajó a megoldás.

Amszterdamban a nyár megint egy keddi napra esett. Július 19.-én kedden 38,5 fokot mutatott a hőmérő, de ez megint csak egy napig tartott.

Volt kis rövid szabadság, inkább a csak a pihenésre figyelve. Séta, természet, családi beszélgetések, uszoda, kulináris darvadozások, beteglátogatás, turistáskodás vendégekkel. Sok szép pillanat itthon és úton.

A tusnádfürdői beszéd július hónapban hangzott el, és nem tett jót Magyarország megítélésének. Mondhatnánk úgy is: sikerült megint kiverni az egész világon a biztosítékot.

Az augusztus hasonlóképpen csöndesen zajlott. Legfőképpen a munkában volt mókuskerék. Közé iktatva kis koncert, mezőgazdasági és virágkiállítás, belváros, piac, volendami sülthalazás. Az unokabátyámtól kaptam két új Amszterdam útikönyvet. (talán 8 éve adták ki az előzőt) Elhatároztam, hogy elkezdtem lejárni a még fel nem térképezett helyeket.

Közben csöndesen gyűltek a hírek, a háborús tudósítások, már ki tudja hányadik szankciós csomagnál tartottunk, röpködtek a háborúba invesztált milliárdok, menekültek, visszatérők. Energiaválság, felrobbantott gázvezetékek... Magyarország is szinten tartotta magát a vezető hírek rovataiban.

Mindig csak álltunk és néztünk magunk elé, hogy „-Mi jöhet még?” „Lehet-e még mindig mindent überelni?” „S egyáltalán van még ennél lejjebb?”

Mire az ősz beköszöntött világossá vált, hogy bizony van.

Szeptember első napjaiban egy baráti társasággal jöttünk össze. Az apropó, a társaság összetétele is majdnem mindegy. Nagyon vegyes.

Valaki feltette a kérdést: „-Ti mit gondoltok a háborúról?”

Máskor ugyanezek az emberek mindenről beszéltek, vitatkoztak akár, most meg lefagytak. Néhány semmit mondó mondat. – „Nem mi fogjuk eldönteni.” „Nem látunk a színfalak mögé.” „Nincs beleszólásunk.”- Elkezdtünk másról beszélni.

Mindig is szerettem a történelmet. Ennek egy sajátos szeletét képezi a háborúk története. Szívesen végigjárom a hadtörténeti, haditengerészeti múzeumokat, szabadtéri gyűjteményeket. Olvastam háborús könyveket, szívesen megnézem a háborús filmeket.

Az ember azt gondolná, hogy napjainkban egész máshogy zajlik minden, pedig nem. Talán kicsit bonyolultabb. Ezért érdemes átgondolni a választ.

A világnak szüksége van időről időre kiengedni a gőzt. El kell adni, ki kell próbálni, el kell pufogtatni a sok fegyvert, amit legyártottak, felhalmoztak. Fel kell szántani és sóval behinteni országokat, hogy később legyen mit újjáépíteni. A föld túlnépesedett. A háború tizedeli a lakosságot, nem csak a háborús övezetben pusztít, hanem másutt is élelmiszer-hiányt, éhínséget okoz és érezhető népesség-fogyást. Ez mindhárom egyszerű gazdasági érdek. Természetesen nem elhanyagolható.

A legegyszerűbb ok emberemlékezet óta a területek és/vagy javak (természeti kincsek, szén, vas, arany, gyémánt, kőolaj, földgáz és az arra felépülő ipar és kereskedelem) felosztására, újrafelosztására, birtoklására irányul.

Igyekszünk általában eldönteni a kérdést aszerint, hogy van támadó és megtámadott fél. Ebből manapság hatalmas politikai elefántokat kreálunk pro és kontra... A modern kori háborúkban fontos szerepet kapnak a diktátorok is, mint fő szervező erők. S a háttérben egészen mások mozgatják a történéseket, amire egyenlőre nem illik gondolni sem, mert könnyen összeesküvés-elméletnek bélyegzik.

Egy biztos: igazságos háború nincsen, nem volt és nem is lesz soha. Egyetlen háborúnak sincs győztese, vagy legalábbis nem az egymással konkrétan harcoló felek között kell keresni.

Végül ott van még az ötödik parancsolat, amiről igyekszünk nem venni tudomást. Igyekszünk kimagyarázni, hogy az ott nem is úgy, meg nem is annyira igaz, meg parancsra történt, meg önvédelemből, meg a haza védelméből… Lehet...Csak értelme nincs. S aki élve marad, azt is egy életre rémálmok kísértik...

09.11. Bár a születésembe nem halt bele senki, s akkor még nem volt divat a nagyszabású terrortámadás sem, mégis sok mindenkinek eszébe jutottam. Legkedvesebb sorokat egyik volt egyetemi csoporttársamtól kaptam. „Nagyon boldog születésnapot az évfolyam legfiatalabbjának!” Ez két dolgot is jelentett: 1.Akadt valaki, aki emlékezett még erre 40 év után is. 2. Mindannyian beléptünk. „Üdv a klubban!”. Az élet persze nem állt meg körül nézni, megy azóta is tovább.

Még ebben a hónapban megszületett a fogalom: „választási autokrácia hibrid rezsimmel”. Sokat rágódtam rajta, s mindig a diktatúra szó ugrott be. Szegény Orwell, ha ezt látná...

"Igen. Ez egy rendszer. Jóban-rosszban. Nincs menekvés senkinek."

"Hogyan jutottunk idáig?" 2022.1.

Igen. Tudom. Utoljára január 9.-én írtam a blogomba. Tudtam, hogy várjátok. S láttam, ahogyan mégis áttoltátok a számlálót az ötvenezren lassan, észrevétlenül, olykor csöndesen visszaolvasva a régi bejegyzéseket. Mindig hagytatok magatok után pár lábnyomot, ujjlenyomatot, érzést, kérdést, országhívószámot. Megkaptam mindet hiánytalanul. Ezért nagyon hálás vagyok nektek kedves olvasóim szerteszóródva a világban. Kisebb hála még az internetnek is. És egyszerűen-természetes hála annak a gyönyörű magyar nyelvnek, ami még mindig az anyanyelvünk maradt, s marad mindig is. Amin fél szavakból vagy a sorok közül is pontosan értjük egymást. Ahol még mindig helye van a pontnak és a gondolatjelnek…

Az újévi varázslásokkal akadt némi baj: folyamatosan szembe jött velem az élet. A világgal meg szembejött a történelem millió részletben megismételve önmagát...

Borzasztó gyorsan telt el az év. Télre tavasz, nyár, ősz, és megint itt a tél. Vártunk sok mindent. Az idei tavasz fokozottan olyan volt, mint kirepülni a kalitkából. Kivirágoztak a tulipánföldek. A napsütésben ismét egyre színesebb lett a város. Az ékszerdoboz életre kelt. Azt gondolná az ember, hogy majd szép lassan bújik elő a földből, körül néz, pont mint a tulipánhagyma, nyújtózik egyet, s majd kinyílik minden nap csak egy kicsit, azután esténként visszacsukódik, reggelenként meg incselkedik, flörtöl, csábít. Élvezi a hosszú, világos, napos napokat.

„Az elmúlt 12 hónap eseményeinek fényében talán több mindent kell átgondolnom, mint másoknak.”

A január csöndesen zajlott, a gyógyulás lassú volt és még nem voltam elég okos, de erről majd máskor, most még nem publikus.

A február bedobta a bombát. 24.-én megkezdődött az orosz-ukrán háború. Azóta ez is átszövi napjainkat, bármerre járunk.

Március 10.-én indultunk szabadságra. Krakkó, Auschwitz, Wieliczka majd Komárom, Győr, Budapest. Az autópályákon már csúcsra volt járatva a segélyforgalom. Belga, holland, német lengyel kamionok, furgonok, személyautó- konvojok felcímkézve vagy anélkül. Krakkóban már első este sok ukrán autó parkolt a belvárosban, egyenlőre csak amolyan nagyobb- és újabbfélék. Mindenfelé ukrán beszéd. Nagyjából a vízcsapból is a háború folyt mindenütt. A főtéren kék-sárga zászlókkal fiatalok énekeltek, tüntettek. Az utcákon kisebb csoportokban amerikai katonák jöttek mentek, mintha kimenőjük volna. Egyenlőre nem tudtuk még megszólalni. Elindult a menekült-áradat.

Mindazonáltal végre turistáskodtunk, végre értek impulzusok, élmények, ölelések, lett sok gyönyörű fotó. A kulináris élvezetekről és sörélményekről meg megint csak ne feledkezzünk meg!

Néhány dolgot kiemelnék:

Menjetek el egyszer Auschwitzba - csak egyetlen egyszer - kell a megértéshez. Mert nincs az a film vagy regény, nincs az az író vagy rendező, és nincs az a dokumentum, fénykép ami már be nem járta volna az egész világot, mint amikor azon a sínen sétálsz, vagy a szöges drótok között, érzed a barakkok szagát, hallod a susogást, megpróbálsz azonosulni a megalázás ilyenfajta kifejezhetetlenségével, s talán meglesz a „házfalakról csorgó vöröslő fájdalom” jelentése is.

Tanulságok Szlovákia mentén.

Van Komárom, Révkomárom, Komarno, Öreg-Komárom, Szlovák-Komárom, Észak-Komárom, Dél- Komárom és Túl-Komárom. Hogy melyik név mit takar? Segítek: nem mindegy, hogy a híd melyik végén állunk, és az se, hogy merre nézünk. Mert ugye minden nézőpont kérdése is egyben. De segít Jókai is. Ja, és még mindig ott folyik köztük a Duna.

Továbbá figyelmetekbe ajánlom a következő magyar népmesét. Egyszer volt, hol nem volt,volt egyszer a fentebb említett Duna, ami ugye most határfolyó Magyarország és Szlovákia között. Nem volt az mindig így, csak Trianon óta. Namost derék atyafiak túloldalon innen és túl összedugták a fejöket s elhatározták a Bős-Nagymarosi Vízierőmű megépítését. Eredeti formájában sosem valósult meg. 1989-ben (Németh Miklós) a magyarok leállították az építkezést, 1992-ben (Antall József) szerződést bontottak, mire a szlovákok a Duna vizének 83%-át néhány hónap múlva egyszerűen átterelték az ő oldalukon már megépült erőmű medrébe, szlovák felségterületre. A folyó azóta is átfolyik kicsit Szlovákiába. Azóta is termelik nekik a turbinák az elektromos áramot, ugye, még jelen ínséges időkben is. A magyar atyafiak meg azóta is atomerőművön törik a nagy marhatök-fejüket.

Mindenesetre a Dunalopás ügye a Nemzetközi Bíróságon eddig volt leghosszabb ügy, amit hivatalosan máig sem zártak le. Mindössze mindkét felet elmarasztalta a bíróság.

„Hallja kendtek!

Se ide nem, se oda nem

Fütyöl a madárka, hanem

(Jobb felől üt) nekem fütyöl,

(Bal felől üt) s nekem fütyöl:

Elmehetnek.” (Arany János: A Fülemile)

Ha a Duna vize visszafele folyna, az én mesém is tovább tartott volna.

Tanulságok Magyarország háza táján.

A kultúra mindig feltölt. Minél többet szívsz fel belőle annál jobban érzed magad. Célirányos helyek: Kereskedelmi és Vendéglátó Múzeum, Sziklakórház és atombunker, Landler gépjárműjavító (romturizmus), Rózsavölgyi Szalon, Az utolsó óra. Kulináris barangolások Krúdyval a Kéhliben, élményfőzés Eszterrel a zsidó konyhában, Pléhcsárda mamut rántott hús… Hosszú, éjszakába nyúló nevetésbe vagy sírásba fulladó beszélgetések...

A diktátorok nagyon egyszerűen gondolkodnak. Nem azért nem értjük őket, mert túl bonyolult az észjárásuk, hanem hazugságul beszélnek. Ezen a nyelven nem létezik fordító, nem létezik tolmács. Olyan ez számunkra mint valami idegen nyelv, amelyben természetesen a hazug mondatok ugyanabból a szavakból, ugyanazon nyelvtani szabályok szerint épülnek fel, mint az igazságból növekedők vagy a valóságról szólók. Ahhoz, hogy valaki megértse azaz magáévá tegye ezt a hazugságnyelvet, agymosáson kell átesnie. Ez tulajdonképpen jelen esetben a tanulás folyamata. Addig örüljünk, míg a mosógépen kívül tudunk maradni.

Volt már bemelegítő gyakorlat útközben. Mégis értetlenül hallgattam a rádiót, néztem a tv-t, olvastam a híreket. Egészen komoly zavar támadt a fejemben. Magyarország keleti határa nyitva van az ukrán menekültek előtt. Tudom, megint a civil és a segélyszervezetek, meg a magánemberek vannak csak talpon. Nagyon egyetértek a segítséggel, mindazonáltal emlékszem még a pár éve tomboló szír menekülthullámra.

Érdekes, velük kapcsolatban már csak az erősen pejoratív tartalommal mesterségesen felfújt „migráns” szót használjuk.

Próbálom megfejteni saját kérdéseimet. De mégis miért kellett félelmet, gyűlöletet kelteni a szíriai menekültek ellen intézményesen? Miért nem voltak ők is ugyanígy befogadhatók? -ahogyan a többi uniós ország is tette velük. Tessék mondani, nemsokára ugye szögesdrótot építenek az elítéltek a keleti határra is? S most megint itt egy nép. Ugyanúgy vízumot kell kiadni számukra. Egyformán háborús övezetből jöttek. Egyik csoportban terroristák, másikban maffiatagok bújhatnak meg a gyerekek és az asszonyok között. De ilyet még nem láttunk.

Csak két különbség van köztük… a bőrük színe és a vallásuk. Élek a gyanúperrel, hogy megtaláltam a megoldást, hiszen az Ukrajnából érkezők közt is csak a cigányokat nem akartuk sehogyan se befogadni. Szégyelljük már el legalább egy kicsit magunkat! Na pont ezt nevezik rasszizmusnak.

Kis nyelvészkedés útmutatásul:

A migráns, migráció szó eredetileg nem volt köznyelvi használatban. Nem is ismerte nagyjából senki, legfeljebb néhány tudós történész, néprajzos, régész. Eredeti jelentése: vándorlás, költözés. Valaki nagyon okos előhúzta a kalapból. Megbélyegző jelentését a lejárató plakátkampány alatt nyerte el.

A migráns lehet menekült, vagy bevándorló. Nos akkor a könnyebb megértés végett a migráns az én vagyok, aki nem üldözött, csak magától elmegy, s másutt bevándorol. A többieket hívhatnánk végre mind menekültek?

Konklúzió: „A migráns én vagyok!”

Végezetül ajánlom a következő mondát:

A budai hegyek lankáin a Duna fölött élt a derék Gül baba, szultánok jólelkű dervise.

Buda elfoglalásakor megsebesült, majd meghalt. Temetésén maga I.Szulejmán is részt vett. A mai Rózsadombon temették el, tiszteletből türbét emeltek sírja fölé, és rózsákat ültettek köré. A rózsák atyjának is nevezték a turbánját díszítő rózsa miatt. Nyughelye a legtávolabbi európai muszlim zarándokhely lett.

Később élt két megalomán diktátor, egyik török, másik magyar. Gondoltak egy merészet, hogy nincsen már jó helyen az a türbe, építsünk már köré az adófizetőink pénzéből (mert ezt már nem lehetett sehogyan sem megcsinálni EU-s pénzből) egy monstrumot kilátással a Dunára. El is készültek vele, emléktáblát is avattak maguknak a tájékoztató központ falán. Ezen kőbe vésték Orbán és Erdogan nevét és az avatás napját: 2018.október 9.

Már megint az én magyarságommal van baj, mivel én semmiképp sem a 150 éves török uralomnak állítottam volna emléket, hanem Zrínyi Miklósnak vagy Dobó Istvánnak. Bár amúgy is minek, hisz mindkettőjüknek megénekelte dicső haditetteit valaki. Egyiknek dédunokája, a költő Zrínyi Miklós, másiknak meg Gárdonyi Géza állított méltó emléket. A szigeti veszedelem és Az egri csillagok mindig kötelező olvasmány volt. Már meg sem merem kérdezni, hogy része-e még a nemzeti alaptantervnek, ha még van egyáltalán olyan.

Január

Még pár nap alatt esténként eldurrogtatják a környékbeli gyerekek a megmaradt szilveszteri petárdákat, tűzijátékokat, hogy ismét csend legyen. 5 nap múlva Vízkereszt, eldobozoljuk a karácsonyi díszeket. Végre jöhet a nyár… Sajnos, itt tavasz nincs.

Ami a dolog szilveszteri dévajkodás részét illeti, sosem mozgatta meg nagyon a fantáziám. Maradt tehát a házimozizás, egy pici pezsgővel koccintás jól nevelten (nem szeretem a pezsgőt)… meg finom menü elkészítése éjszakára és természetesen Újév napjára a családnak. Gyerekeknek leszállítva vegan változatban, öleléssel. Jahh, és a tiltások ellenére is elmaradhatatlan tűzijáték, ablakból nézve.

A népítélet szerint: Amit az év első napján teszel, azt fogod csinálni egész évben.

Tiszta ágyban ébredtem az év első napján, nem mostam, nem főztem. Ellenben a tengeri malacok házát kitakarítottam, - s bár kifejezetten tilos - a szemetet is levittem. Ez már tényleg nem fért bele az előző évbe… Mégis kis újévi malackáim is tiszta házban kezdték az évet... A Luca-napi búzavetést is learattam s beszórtam nekik, hogy egészségesek legyenek, szépen hízzanak, s ellenálljanak a betegségnek, s mindenféle rontásnak.

Újévi verssel köszöntöttem a nálam idősebb szeretteimet… Már csak ketten vannak. A többiek már mind elmentek. Mikor gyerekek voltunk, az év első napján mindig verssel ébresztettük reggel a nagyszüleinket, s ez bennem máig kellemes élményként raktározódott, mint egy fenséges kávé illata. Azután felöltöztünk és templomba mentünk. Ez is benne volt az újévi „táncrendben”, majd délután megint csak megszokott koreográfia szerint jöttek mentek az emberek egymáshoz „Boldog új esztendőt” kívánni. Nem volt tv, nem volt laptop, internet, és semmilyen telefon… Covid se volt. Csak személyes találkozás. Nem emlékszem rá, hogy fogadalmakat tettek volna, de olykor kibékültek, olykor bocsánatot kértek, olykor adósságokat rendeztek… Ezeket nem vitték át a következő évre. Nem feltétlenül azért, mert ezt diktálta az illem, nem is azért, mert a következményektől kellett volna félni, mindinkább tiszteletből, becsületből s az adott szó súlya végett... Az alkuk többnyire családon belül, vagy barátok között köttettek… S a kézfogás kötelezett. Kicsit azért is, mert akkoriban még az a mondás járta, hogy amit január 1-én csinálsz hát egész évben azt fogod tenni, nyögni, élvezni.

Még tegnap elővarázsoltam a Dragomán lencseleves receptjét. Nem azért, mert nem tudnám fejből is megfőzni, de féltem, hogy kimarad a stílus. Muszáj volt kicsit élveznem még az olvasást az év utolsó napján is. Drága nagyanyám is sűrűn olvasott a konyhában. Bizonyára ettől is finomabb a főztünk. Meg a szívünktől, amit belefőzünk. Meg a nagyszerű történetektől, az élvezettől, a csodálatos belefeledkezéstől. Az olvasás azon dolgok egyike, amibe nem lehet beleöregedni. Az olvasásban friss marad a lelked, jár az elméd, olykor gyereknek érzed magad, olykor szerelmesnek, olykor járod az útvesztőket. Miközben tanulsz jó előre, és ha későn érkezik a jó olvasmány, akkor meg terápikus legalább. Mindenesetre haszontalan olvasmány – úgy gondolom – nincs.

A lencselevest elfogyasztván, eleget téve a jövő évre szóló aprópénz-varázslásnak, hogy ugye jóllét legyen, leültem az elmaradhatatlan újévi bécsi koncert elé. Nos kedveseim, a zene az ugye megint csak olyan, mint az olvasás... Örömforrás… S bár lehet, jelen koncert odaszegez a tv elé, szeretni való, nem évül el… még úgy sem, hogy évről-évre kvázi „újra játsszák”. Nos, éppen erről szól a művészet. Minden évben újra és újra különböző karmesterek vezénylik el a záró Kék Duna keringőt, Radetzky-marsot. Utóbbiban hagyományosan a közönség-tapsot is a dolog részévé téve a karmester instruálja a nézőtéren helyet foglaló tömeget is. Mert lehet… a zene nyelvén legalábbis lehet… ez egészen biztos…

...És hozzáfogtam írni. Mert ez is egyfajta öröm. S hogy a jövő évet is így folytassam, ezért volt oly fontos. Nehéz dolog ez manapság. Nem volt időm, lekötetlen energiám, élmény is kevesebb, de az még lett is volna… A lehangoló környezet azonban lehúzott. Időm is még lett volna, de az agyamban nem a megírni való gondolatok forogtak, hanem energiavámpír újságcikkek, videok innen-amonnan a világból: covidról, szöges drótokról, migránsokról, politikáról, diktátorok udvartartásáról s abszurd dolgairól. Durván nyomultak -talán azért, mert túl sok mindent elolvasok, ha kell, ha nem – időn túl már nem tudtam harcolni velük. Egyre kevesebbet. Csak desszertnek.

Majd egy kiadós délutáni séta, napsütésben, végre szél- és esőmentesen Zunderdorpra, 3,2 km oda-vissza Amszterdam táblán belül egy kis ékszerdoboz falu. Van errefelé több is.

Mindenesetre másfél éve gyalogolok, tömegközlekedek, meg illegálisan autót vezetek kis mértékben, a biciklizés kiiktatva.

A Mikulás meghozta a végső műtétet is, melyben kiszerelték végre a könyökömben több, mint egy éve megtűrt lemezeket, srófokat és drótokat. Dave-vel a „leakalappalelőtte” gyógytornásszal mindenesetre megkezdtük a rehabot, s ha véget ér a lockdown, akkor veszek egy fitnesz bérletet, s hajrá állóképesség, bringa- és munka-hiány! Muszáj lesz, különben a testemben már nem lesz jó lakni a lelkemnek. Tekintsük ezt valamiféle gyenge újévi fogadalomnak, ami amúgy csak magamért van…

Napközben próbáltam többször is megfejteni a Facebook-üzeneteimet. Olykor fennakadtam. Itt némelykor azoknak is eszébe jutunk, akiknek soha máskor nem. Nekem meg ez olyan rosszul esik. Így próbáltam elveszni a totál személytelenség ködében, és kitettem egy amúgy teljesen autentikus köszöntést: Koncz Zsuzsa - „Adjon az Isten”-t. Ez eléggé én vagyok. Gondolom. Azoknak is ezt verseltem reggel, akik idősebbek nálam, s a többiek is meghallgathatták a Facebookon… ha egyáltalán akarták...

Nagy baj ez, hogy nem tudunk élni, s nem tudunk különbséget se tenni. Mesterséges korlátok között létezünk, s egyre vastagodnak a pszichés nyomás alatt saját sorompóink is. A nagy covidos kuss-ban hiányoznak a személyes találkozások, a fecsegések egy kávé vagy egy közös kulináris élvezet, egy sörkóstolás mellett. Mindenki belesüppedt a kis szürke minimálra szabott életébe, depressziós lett, vagy még súlyosabb.

Azt mondják, a legsikeresebb emberek is szétcsúsznak, éppen akkor, amikor már mindent elértek a vágyaik hosszú listájáról. A bajban túlélnek. A háború után feljönnek a pincékből. Konstatálják, hogy ki mindenki halt meg, lett féllábú, félkarú, félveséjű, félagyú, nemzésképtelen, hány gyerek nem élte túl… Azután összerakják a téglarakásokat, felépítik a házakat, újrakezdenek, s utána évekkel összeomlanak. Ugye tudjátok, hogy a mi covidunk is valami ilyesmi túlélni való. Az egészségünk, a politikai hazugságok, a statisztikák, a depresszió, s a börtönbe zártságunk tekintetében egyaránt… S ha majd túléltük, a nagy hurrában – szétcsúszunk… Nem, mintha közben nem csúsztunk volna szét számtalanszor.

Most tényleg nem kellene hátra nézni, inkább szép lassan elindulni előre.